Árulás

 

Levélgyűlés – I.

Levélgyűlés – II.

Mementó – I.

Mementó – II.

Nagyképűség

A vég

Céltalanság

Elúszó sziget
az ébredő Balaton.
Gyöngyház-ragyogás.

 

Megérinteném,
de mintha felhő lenne -
s oly távoli is.

 

Megöltél engem
illatozó szavakkal
s mit elhallgattál.

 

Fehér pillangók
repülnek át könnyedén
lelkünk tavaszán.

 

Kezemben kagylók:
érzelmes viszonyban így
a tengerekkel.

 

Oly váratlanul,
virágok csöndjein át
szólítsz magadhoz.

 

Ősök hitével
tégy ma bizonyosságot
létezésedről!

 

Virágok között,
gomolygó, őszi ködben
bolyong a lelkem...

 

A másik ember
tudom, az is én vagyok.
Ha jó, ha rossz is.

 

Nyírfácska árnyán
libben gyors, nyári szellő,
mert erre jártál.

 

Eljutok Hozzád,
zárt tereid feloldva -
már álmok nélkül.

 

Szememben fürdesz,
mint Hold éji tavában.
S felleget rajzolsz.

 

Közeli csúcsok!
Ha már messzebbről nézem,
eltörpülnek mind.

 

A tél kutyái
zúdulnak rá csatázva
a fájó völgyre.

 

Vad vizek partján
suhant velünk a tavasz...
s eltűnt hirtelen.

 

Míg téli szelek
az eget tatarozzák,
megvakul a Hold.

 

Magányos élet:
kockázatok halmaza,
kolduló király.

 

Arcunk mállott kő,
már testünk se létezik:
emlékek vagyunk.

 

Ártó szelekkel
küzd a kert: őszi magány
s pityergő galamb.

 

Gázlók kövein
elmúlt napok zenéjét
viszi a csermely.

 

Tört szárnyú veréb
szemben a nagy kutyával:
életét védi.

 

Az éj vizében
csillag-hálók feszülnek:
begyűjtik álmunk.

 

Levelibéka
ül a pálma levelén:
felhőkre figyel.

 

Ébredő szemed
tájain a Búcsúzó
oly halk és komoly.

 

Szilvakék alkony:
vágyaim ékszerésze
voltál hajdanán.

 

Milyen szánalmas
a boldog állati lét,
így, önmagában.

 

Tükrében álmok
s a fény lázas futása -
már esteledik.

 

Szélhordta homok -
s lám, meddőhányók mélyén
ébredő virág.

 

Katicabogár
elvágyódott a Napba...
vissza sose jön.

 

Miért halkul el
amire úgy vágyódunk?
Csak muzsikaszó?...

 

Szirom-förgeteg
testünket csillagozza:
hűsítőn hat ránk.

 

Hogy zúg a folyó!
Élete fény és árnyék
s emléke Te vagy.

 

Terhet raktak rám
s én ettől könnyű lettem.
De nem súlytalan.

 

Hó szállingózik
az álmos alkonyatban:
a csend meséje.

 

Kicsiny hangyácska,
majd lelked erejével
te is győzni fogsz.

 

Büszke magára,
pedig csak rabolni tud:
múltat és jövőt.

 

Rózsa harmatján
méláz a reggeli Nap.
Könnyem arcodon -

 

Madár sírdogál;
fészke körül gyanakvón
száll le az alkony.

 

Mint illetlen csók
szádon, a csöppnyi árnyék
néha ráhajol.

 

Betakarítva
az utolsó termés is -
neked mi jutott?

 

Parázna éjben
kis halacskám ficánkol
épp eltűnőben.

 

Ősi Homályban,
mint elavult képzelet
élsz, mozdulatlan.

 

Jaj, a dobok már
folyton dobolnak belül...
és halálosan.

 

Mert nem hatja át
szíved vágyam, nem vagy más:
tanult szerető.

 

Mennyi dicsőség
áll megalázva a pénz
hatalma által!

 

Vadludak szállnak
s az ég fátyolként szakad
dermedt tó fölött.

 

Tétlen vágyaknak
és zavaros vizeknek
áramlásuk sincs.

 

Hallgat az erdő.
S a Hold míg tündérkedik,
lopkodja álmunk.

 

Szemed varázsa
még ott lobog a rózsák
hulló szirmain.

 

Csak kongó visszhang
s elnyűtt mondat foszlánya
a Te nagy Csended.

 

Él még a felszín,
de húz a rideg Mélység
vak szörnyeihez.

 

Lángoló kövek!
Hova lesz fényetek, ha
kihúny az égbolt?

 

Mint könny, remegve
hull az esővert levél:
szerelmes szavak...

 

Tied itt minden,
csak egyet el nem vihetsz:
a varázslatot.

 

A darázs vadul
hajlong egy rózsaszálon
s engem méreget.

 

A levágott rét
édes-fanyar illata:
tűnt gyermekkorom.

 

Háborús rémség!
Ahol megjelensz, vakít
Isten magánya...

 

Szín, hang, illatok -
felhevítik merészen
epedő vágyam.

 

Vak érzésekre
nem csábulok ostobán;
van mérlegelés.

 

Esti magányban
ül a nő tükre előtt:
sárguló fénykép.

 

Izzó gondolat -
szívemhez közelítem
s így neked adom.

 

Sivatag felett
amikor kel fel a Nap:
mennybemenetel.

 

Ereszünk alatt
csivitelnek a fecskék.
Hazataláltak.

 

Íme, a Halál:
meghosszabbítása, mit
életnek hívunk.

 

Bújtogat szemed
s tükrében ezer árnyék
hálója feszül.

A hó beborít,
mint hűvös pillantásod
a búcsú után.

 

Száraz gallyakon
citerázik már a szél:
magányos zenész.

 

Szemközti házon
angyali hollók játsszák,
hogy civakodnak.

 

Elárvult éden -
egy haldokló madár hull
a csillagfénybe.

 

Bár még nem voltunk,
de létezett Tisztaság
s vonzó Horizont.

 

Fák zivatarban.
S velük mozdulunk mi is,
hányódó lelkek.

 

Sirály sikoltoz
s kövek ameddig ellátsz:
lelki otthonunk.

 

SZÍNVARÁZS

Csak a virágok ismerik, meg a jós-álmok,
emberi szemnek silány utánzatok,
Pedig ők a kötő és oldó nagy gyógyítók.

 

ELMEZAVAR
Nem tudja, aki a másikban saját húsát marja,
mennyire fáj neki, ha meggyógyul zavart agya.
Nem sejti, akit öl, valójában szelíd orvosa.

 

HOGYAN
Mindenki a maga módján, sorsa szerint.
Ne csak énjéért, a másikért is tegyen többet.
Önzetlenebbet. Ne szóval. Feláldozva önmagát, ha kell.

 

NE HIGYJ VAKON,
ne moralizálj! A fanatizmus fekete düh.
Sanyargat. Gyűlöl. Üres szavakká hűl.
Ha tudod az igazat, néma lelked megszelídül.

 

HIÁBA ROHANSZ
Sarkadban nyargalnak álarcos tegnapok.
Névtelen tettek, fedezetlen adósságok.
Nem bújhatsz el. Mindenért fizetned kell.

 

HARMÓNIA
Porszem is csikorog a fogaskerékben.
Egy rossz gondolattól zavar támad az üzemben.
Zaklatott haraggal sohase aludj el.